Az evolúció eredményeként az agyban egy mindenek felett álló különleges szuperfelügyeleti program fejlődött ki. Minden funkciója alkalmazkodási problémák megoldására szerveződött. Környezeti hatásokra aktivizálódik, és számos elemből áll. A program az egyének számára biztosítja az alkalmazkodást, és képes az egyidejűleg szerveződő viselkedésmódok közötti konfliktusok elkerülésére. Őseinknél döntést generált, hogyan folytassa tevékenységét, ha hirtelen megjelent egy ragadozó és felmerült a veszélyeztetettség esélye. Ha rosszul döntött, véglegesen eldőlt a sorsa. Ha jól döntött, életben maradt, ha még jobban, akkor ő került ki a vadászatból győztesen. A túlélésért folytatott harc tapasztalatai probléma megoldási algoritmusok formájában beépültek a gondolkodásába, és szükség esetén a szuperfelügyeleti program aktiválta akár az egészet, vagy valamely elemét. Szükség esetén más tapasztalatokkal kombinálva. Az alkalmazkodási problémák megoldásához (példánk esetében a gyűjtögetés, menekülés, vagy harc) azonos időben kellett aktiválni a gondolkodási struktúra számos más összetevőjét, ami biztosított a legjobb alternatívák kiválasztását. Ehhez egy magasabb szintű koordinációs programra van szükség ahhoz, hogy „bekattanjon” a probléma megoldásának megfelelő viselkedés.

            Ezek a magasabb szintű programok: az érzelmek, és evolúciós standardok szerint működnek. Az agynak számos alprogramot kell működtetnie, és az érzelmek bármikor képesek a funkcionális koordinációra, az adaptációs mechanizmusok összehangolására. A konfliktusos szituáció természetétől függ ezeknek a programoknak a kiválasztása, indítása, korrekciója, a leghasznosabb, (vagy kevésbé veszélyes) alkalmazása.

            Hogy születik az érzelem, és hogyan vállalja fel a struktúrák megkülönböztetését? A különböző szituációkkal történő ismételt találkozások konkrét események tapasztalatainak feldolgozásával javították az alkalmazkodás lépéseit, amelyek az információs folyamatokra irányították a figyelmet. Az ember alkalmazkodása során magába építette és fejlesztette a követelmények, a feltételek, az igényeket, és a lehetőségek hálózatát, amelyek a szituációk különböző meghatározottságából fakadtak. A szuperfelügyeleti koordinációs program a problémamegoldás lehetséges struktúráit illesztette a különböző variációkhoz. Az evolúció folyamatában minden alkalmazás szelektálta, fejlesztette a számvetések, és a pszichológiai mechanizmusok pontosságát, számát és lehetséges alternatíváit. Az ősi szituációkban megszerzett tapasztalatok elvezettek a legjobb alkalmazások megtalálásához. Ennek folyamatában alakultak ki az alapvető, és a magasabb szintű érzelmek.

  Az érzelmek észlelésével kapcsolatban több kutatás is zajlott. Különbséget teszünkalap, és magasabb rendű érzelmek között. „Az alapérzelmek egyetemesek és velünk születettek. Gyorsan jelennek meg, és csak néhány másodpercig tartanak. A szakemberek vitatkoznak azon, hogy hány alapérzelem létezik, ám az alábbi hatot a legtöbben idesorolnák: öröm; bánat; harag; félelem; meglepetés; undor. Néhány kutató más néven emlegeti ezeket az emóciókat, gyakran például a boldogságot és a szomorúságot is az alapérzelmek között szerepeltetik. Úgy gondolom, hogy ezeket helyesebb a hangulatok, mintsem az érzelmek közé sorolni.”[3] Az alap- és a magasabb rendű érzelmek között a választó vonal az időtartam, és az érzelem funkciója között található. Az alapérzelmek az egyén belső világához tartoznak és egykori kialakulásuk óta a túlélést, a fennmaradást szolgálják. Az olyan alapérzelmek, mint a félelem, vagy az undor automatikus, reflexszerű válaszok, melyeket kevéssé vagyunk képesek tudatosan befolyásolni, és a - reflexekhez hasonlóan – sokkal gyorsabbak, mint bármi, amit akaratlagosan irányítunk. A kulturálisan meghatározott kifejezési szabályok tehát mindig csak akkor jelennek meg, amikor az alapvető érzelmi válasz már beindult. Az alapérzelmeket génjeink, nem pedig kultúránk égeti bele idegi áramköreinkbe, így válnak a mindannyiunkban közös mentális szerkezet részévé.[2] R. Plutchik szerint ez további két érzelemmel egészül ki: a bizalommal, és az előérzettel.[3] A bizalomhoz olyan érzelemcsoport tarozik, mint elfogadás, tolerancia, megértés, csodálat. Az előérzethez tarozik afigyelem, a remény, a ráérzés, az érdek, és az érdeklődés. A két felsorolás között kutatói célkitűzések miatt vannak különbségek. Ekman az érzelmeket felismerhetőségük alapján határozta meg, Plutchik pedig a pszicho evolúció érzelemkészletét elemezte.

  A magasabb szintű kognitív érzelmekben gondolkodási folyamatok is megjelennek. A magasabb szintű azt jelenti, hogy kialakulásukban az agykéreg is részt vesz, míg az alapérzelmek az agykéreg alatt, az agy mélyebb rétegeiben keletkeznek. Az a tény, hogy az magasabb szintű kognitív érzelmek inkább kérgiek, mint az alapérzelmek azt jelenti, hogy erősen befolyásolják őket a tudatos gondolatok. Valószínű ez teszi lehetővé, hogy a magasabb szintű kognitív érzelmek nagyobb mértékben különbözzenek az egyes kultúrákban, mint az alapérzelmek[4] Az alapérzelmekhez hasonlóan a magasabb szintű kognitív érzelmek is egyetemesek, ám ezekben már nagyobb mértékű kulturális változatosságot találunk. Lassabban alakulnak ki, és tovább is maradnak fenn, mint az alapérzelmek. A magasabb szintű kognitív érzelmek közé tartozik: szeretet; bűntudat; szégyen; zavar; büszkeség; irigység; féltékenység. Néhány alapérzelem szintén hozzájárulhat azokhoz a társas funkciókhoz, amelyek a magasabb szintű kognitív érzelmekre jellemzők. Ha egy erkölcstelen tett után undort érzünk, akkor a fertőző, vagy mérgező dolgok elkerülése érdekében kialakult érzelem hozzájárul ahhoz a társas funkcióhoz, hogy távol tartsuk magunkat a megbízhatatlan emberektől. A lista a magasabb szintű kognitív érzelmek egy további tulajdonságára is felhívja a figyelmet: ezek alapvetően társas érzelmek, míg az alapérzelmek nem, vagy legalábbis másképpen. Félhetünk, vagy undorodhatunk tárgyaktól, vagy állatoktól is, a szerelem vagy bűntudat érzéséhez azonban más emberek létezésére is szükség van. Úgy tűnik, hogy a magasabb szintű kognitív érzelmeket éppen azért alakította ki a természetes kiválasztódás, hogy segítse őseinket megküzdeni az egyre összetettebb társadalmi környezettel.[5]

            Minden gondolkodási folyamatban – a szuper felügyeleti programtól függetlenül – előfordultak hiányosságok, és koordinációs problémák. Ezek kiküszöbölésére ősünk elemezte a környezetet, és önállóan választott a lehetőségek közül. Ami nem volt eléggé kidolgozott, vagy hiányzott a tudásából, azt korábbi tapasztalatai segítségével fejlesztette tovább. Tapasztalatait elraktározta, másokkal megosztotta, és tovább növelte az evolúciós folyamatok hatékonyságát. Ezek eredményeként az érzelmi programok specifikálódtak, és ez elvezetett oda, hogy ma már mindegyiknek jól definiálható egyedi oka, folyamata, és funkciói vannak.Ezek mai életünkben, is jelen vannak. A veszélyérzet ugyanúgy felébred ha átmegyünk egy forgalmas úton, mintha vadállatok leselkednének ránk. Amikor ezek az ősi gyökerekkel bíró érzelmek megjelennek, elindítanak egy specifikus alprogramot, ami a természetes szelekció eredménye és leginkább illeszthető a szituációhoz.

[1] Leda Cosmides & John Tooby: Evolutionary Psychology and Emotions. Handbook of emotions 2nd Edition. Editors NY. Guilford 2000

[2] Dylan Evans: Az érzelmek. Magyar Világ Kiadó. 2004 pp 25-26

[3] Robert Plutchik: Emotion: A psychoevolutionary Synthesis. Harper és Row Publishers 1980

[4]Elfenbein-Beaupré-Lévesque-Hess: Toward a dialect theory: cultural differences in the expression and recognition of posed facial expressions. Emotion 2007 vol 7 No 1  131-146